Tóth Vivien köszönő levele

Ébredések címmel látogatott el Sopronba 2022. szeptember 23-i kezdéssel a Kézzelfogható Alapítvány tárlata, melynek megszervezésében a Lions Club Sopron is komoly szerepet vállalt. A rendezvény fő szervezője Vörös Ákos elnöknek címezve írásban köszönte meg munkánkat. Tóth Vivien hozzájárult levelének teljes terjedelemben való, szó szerinti közzétételéhez.

"Szia Ákos!

Ahogy ígértem, szeretnék egy kis beszámolót írni nektek, részben a száraz adatoktól, részben személyes oldalról megközelítve. Nem is annyira kicsit. De ne ijedj meg, természetesen nem várom, hogy hamarjában olvasd végig, csak úgy gondolom, nektek is tartozunk, tartozom ennyivel, hogy mesélek kicsit ezekről a dolgos hetekről.

Kezdjük az elején! Aug. 31-én tartottunk egy online megbeszélést négyesben az alapítvány elnökével, koordinátorával és a helyszínt biztosító Soproni TIT ügyvezetőjével. Ettől a naptól kezdtük el a szervezés tényleges lebonyolítását. Szept. 1-én küldtem ki egy, a programot ismertető, és megtekintésre buzdító körlevelet soproni és
szomszédos községi iskoláknak, összesen 24-nek. Ebben elsősorban arra kértem az iskola vezetőségét, hogy a többnyire a központi e-mail címekre küldött körleveleimet juttassák el az osztályfőnökök részére, akik legkésőbb szept. 19-ig legyenek kedvesek bejelentkezni nálam a kiállításra a maguk osztályával, csoportjával. Az ezt követő hetekben minden úgy történt, ahogy az a tapasztalataink alapján a "forgatókönyvünkből" már várható volt: 19-éig alig 4-5 osztályfőnök jelentkezett, akik közül olyan is volt, aki csak egy olyan időpontban tudott volna jönni, ami már foglalt volt, és azon változtatni nem lehetett. Ezzel párhuzamosan más csatornákon is zajlott a reklámozás:
Sopronban és Harkán sok helyen plakátoltunk, helyi Facebook csoportokban hirdettük az eseményt, én pedig - kicsit megijedve az iskolák hallgatásától - elkezdtem magánban is felkeresni ismerős vagy épp kevésbé ismerős pedagógusokat, szociális intézmények dolgozóit, civil és egyházi közösségek agilis tagjait, és személyesen is invitáltam őket a programra. Ahogy már írtam, a forgatókönyv szerint teljesen rendben lett volna, hogy komolyabb érdeklődésre majd csak a kiállítás előtti héten számíthatunk, a soproni régió nagyságát tekintve mégis úgy gondoltuk, a hír talán előbb is terjedni kezd, épp ezért mindenképp ki kell tűzni egy jelentkezési határidőt. A valóságban pedig itt is az történt, hogy a 19-ei héten kezdtek sűrűsödni a bejövő hívásaim, a tárlat 2. és 3.
napján nem volt óra, hogy ne szólt volna a telefonom. A legutolsó csoportos bejelentkezés végül 29-én, a tárlatunk utolsó előtti napján érkezett. Az érdeklődésnek ez a szinte exponenciális növekedése érthető is, hiszen azok a csoportok, akik a hét elején már élménybeszámolókat meséltek ismerőseiknek, személyesen is meg tudták győzni azokat, akik csak ezek után ragadták meg a lehetőséget.

Itt kell közbeszúrnom, hogy a májusban benyújtott Tesco pályázatunk végleges eredményét szept. 8-án tették közzé. A szavazási időszak "propaganda-munkája", és főleg a soproniak belénk vetett bizalma meghozta gyümölcsét: a kampányban másodikként végeztünk, így a Tesco 200000 Forinttal tudott hozzájárulni a programunk megvalósulásához. Mondani sem kell, hogy az első számú támogatónk mégis a Lions volt, hiszen ti nem csak azzal a nekünk megszavazott 250000 Forinttal támogattatok minket, de emellett komoly reklámot is biztosítottatok
nekünk, lett légyen szó akár a helyi médiáról, akár személyes megosztásról. Nekem személy szerint nagyon sokat jelentett az, hogy a ti lelkesedésetek, - és külön a tiéd is, Ákos, - végigkísért a szervezés és a lebonyolítás sokszor nagyon is rögös útján. És fontos volt ez azért is, mert - mint ahogy ezt tanulságként végül levontam - úgy tűnik,
anyagi és természetbeli támogatást könnyebb szerezni, mint időbeli segítséget. Ez engem legalább is meglepett, azt hittem, pont fordítva van, pedig az igazság az, hogy amitől a legjobban féltem, hogy egyedüli helyi szervezőként nem fogom tudni előteremteni az anyagi lehetőségeket, az még mindig egyszerűbb feladatnak bizonyult végül. Az igazi nehézséget pont az okozta, amiről azt gondoltam, biztos találunk rá megoldást: a látó segítők, akik azzal tudnak nekünk segíteni, hogy a kiállítás 5 napján jelen tudnak lenni a tárlaton, teremfelügyeletet vállalnak, a
tárlatvezetőinknek kísérést biztosítanak a vasútállomás, a helyszín, a szállás és a boltok között, és adott esetben munkaidőn kívül is lehet rájuk számítani, ha egy váratlan helyzethez látóra lenne szükség. Nem gondoltam volna, hogy pont ez lesz a nehéz. Úgy látszik, az ember az időnek van leginkább szűkében. Ezt a problémát végül drasztikus megoldással tudtuk csak áthidalni: édesanyám a tárlat hetére szabadságot vett ki a munkahelyén, így ő tudott velünk lenni a kiállítás nyitvatartása idején. Ez viszont azzal járt, hogy bár ő rengeteget segített nekünk, két-három ember munkáját egyetlen látó nem tudja elvégezni, így sokszor olyan kompromisszumos megoldásokra volt szükség a tárlatvezetők részéről, aminek a kivitelezése miatt én mint a mindenkori soproni csapat vezetője, sokat stresszeltem. Ez volt tehát az egyik legfontosabb megállapítás a jövő szervezéseire nézve: látó önkéntes segítők beszervezésére sokkal, de sokkal nagyobb energiát kell fordítani, és már sokkal előbb.

A már említett, és jobb híján "természetbeli" támogatásnak nevezett segítségek közül meg kell még említeni azt az 5 soproni éttermet, étkezdét, akik reagáltak a megkereséseimre, és szívesen vállalták, hogy egy-egy napra ingyenesen biztosítanak számunkra 4-5 adag meleg ebédet. Ezt fontosnak tartottam, hiszen a tárlatvezetők dolgozni jönnek, amiért munkadíjat kapnak. Sajnos a soproni árak mellett ezek a szerény fizetések is átértékelődtek volna. Az "örökbefogadó" étkezdék: a Jimmy's kebab bistro, a Papa Joe's saloon, a Deák étterem, a Lángosház (Hajnal tér), és a Rózsakert vendéglő voltak. Szerettem volna, ha messziről érkező tárlatvezető társaimnak a munkán túl egy kis feltöltődésre, soproni kikapcsolódásra is lenne lehetőségük, ezért a Soproni kisvonatot
is megkerestem, akik az egyik 1 órás városnéző körtúrájukra ingyenesen biztosították a részvételt a már vasárnap megérkező munkatársaknak (én is ekkor vettem részt először ezen a körtúrán, nagy élmény volt mindannyiunknak). Jól jött ki, hogy épp ezen a vasárnapon volt a Kult Petőfi rendezvénysorozat, amibe ekkor mi is betekintést nyerhettünk a város utcáin sétálgatva, a héten pedig természetesen a Tűztorony meglátogatása sem maradhatott el. A szállást a FlóDá ház biztosította, akik egy 3 szobás, 6 ágyas apartmant bocsájtottak a társaim rendelkezésére. Ennek költségeit fele részben a Lady Lions tudta vállalni, ami ugyancsak óriási segítség volt. Itt is ki kell emelni a dolog emberi oldalát: a szállásadónk rendkívül segítőkészen állt hozzánk, a csapat tagjai bátran fordulhattak hozzá látót igénylő problémák esetén. Nem feledkezhetünk meg a Soproni Képzőművészeti
Társaság nagylelkű felajánlásairól sem: 11 képzőművész ajánlotta föl festményét vagy kiadványát annak érdekében, hogy az alkotások megvásárlásával a vevő az alapítvány munkáját támogathassa. Adományok
ezen felül is érkeztek hozzánk a hét folyamán, ami nem kizárólagosan, de egyértelműen mutatja, hogy többeket valóban mennyire megindított ez az élmény.

Tárlatainkon jelenléti ívet és vendégkönyvet is vezetünk. A nagy sürgés-forgás közepette sajnos néha elmaradt az aláíratás, és a hosszabb vendégkönyvi bejegyzésekre sem igen volt idő. A kiállítás után megszámoltuk a jelenléti ív aláírásait: 481 név. Az elmaradtakkal együtt nyugodtan hozzátehetjük, hogy ez a valóságban több, mint 500 érdeklődőt jelent. A vendégkönyv kb. 30 bejegyzést tartalmaz, a visszajelzések alapján minden beíróra nagy hatást gyakorolt nem csak a tárlat különlegessége, de az is, hogy - főleg a gyerekeknek - lehetőségük volt személyesen is megismerkedni látássérültekkel, és beszélgetni velük - az alkotásokon keresztül - akár a vakos megismerésről, akár a vakos életről. Tárlatvezetői munkánkat nagyban megkönnyítette, hogy a soproni vakok csoportjától kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken is mindig velünk tudott lenni valaki, aki a várakozóknak a szomszédos kisteremben érzékenyítő beszélgetéseket tudott tartani, míg mi a sorra kerülőkkel foglalkozhattunk.

A látogató csoportok összetétele sem volt egyhangú. Természetesen az iskolai osztályok voltak többségben, de rajtuk kívül nyugdíjasotthonok és diakóniai intézmények lakói, napközi ellátók dolgozói, munkatársi közösségek, baráti társaságok, egyházi csoportok (ifi közösség, Karitász) sőt, még távolabbról érkező csoportok és turistákként érkező csapatok is ellátogattak hozzánk (pl. Győr, Esztergom, Hatvan). Egyedül, vagy párban érkező látogatók is megtiszteltek minket, de statisztikailag nézve az ő részvételük jól láthatóan össze sem volt mérhető a csoportos
látogatásokéval. Ez a hajrában megnövekedett érdeklődés a tárlatvezetők részéről is fokozott rugalmasságot igényelt, előfordult ugyanis, hogy egy csoportot csak úgy tudtam beosztani a többi közé, hogy előbb kellett
kezdenünk, és később kellett zárnunk. Ezért is nagyon hálás vagyok társaimnak, hogy ők maguk is úgy gondolták, hogy ez a hét a munkáról és a szemléletformálásról szól, ennek érdekében az sem okozott problémát,
hogy egy csoportot pl. csak csütörtök este 6-tól 7-ig tudtunk bevállalni, de még az is belefért, hogy az ebédidőnk tkp. attól függött, van-e 10 percünk két csoport között, vagy nincs.

Itt pedig most egy még személyesebb rész következik. A megnyitóról nem írok, arról bőséggel mesélnek a megjelent cikkek és képek. A magam részéről csak annyit teszek hozzá, hogy itt én tényleg csodát éltem át:
életem első komolyabb szervezésének a gyümölcsét láttam termőre fordulni akkor, mikor rájöttem, milyen sok ismerős arc (pardon: hang) jelent meg a meghívásunkra. Ismerős és ismeretlen emberek szinte sorban álltak,
hogy köszöntsenek, érdeklődjenek, gratuláljanak, beszélgessenek. Nagyon sok ember érdeme volt ez a kiállítás, és elképesztően megtisztelő, hogy ezt a sok embert az én megkeresésem indította el ezen az úton, a fogaskerekek azért léptek működésbe, mert volt elég bátorságom elhatározni, hogy Sopronnak is meg kell ismernie ezt a különleges élményt. Ákos, ne érts félre: épp azért nyűgöz le ez a hatás, mert tőlem mindez nagyon távol áll. Ha valakiről el lehetne hinni, hogy nincsenek meg a kellő kompetenciái egy ilyen munka lebonyolítására, akkor az én
vagyok. Arról nem is beszélve, hogy nekem emellett tárlatvezetőként is aktívan helyt kellett állnom, a többiek 3-4-5 munkanapjától eltérően mind az 5 nap során, és mindenki kontaktjaként az én munkaidőm nem 9-től
4-ig, hanem 7-től éjfélig tartott két héten át. Bármennyire is élménydús a tárlatvezetés számunkra is, a sokadik napon már igencsak le tudja fárasztani az embert, különösen ha hiperaktív gyerkőcök is bejönnek a képletbe. :) Megint csak ne érts félre: ez koránt sem panaszkodás! Pont hogy nagyon is örülök neki, hogy mindezekből is kivehettem a részem, társaim pedig folyton biztattak, hogy jól csinálom. Fantasztikus csapatmunka volt ez mindenki részéről.

Most visszatekintve tehát "mégis" azt látom, hogy a mérleg jó irányba húz, és a megmérettetés sikeres volt. Rengeteg szarvashibával, rengeteg utólagos rádöbbenéssel, de még annál is több tapasztalattal gazdagodtam,
amiktől a jövőben talán még jobban megy majd, ha tényleg összejön az, amit már pedzegetünk, hogy ti. ez a kiállítás a jövőben még vissza fog térni szeretett szülővárosunkba.

 Sokat írtam, és még sokáig tudnám húzni, hiszen ízig-vérig megéltem ezeket a heteket, és személyesen is rendkívül sok élménnyel gazdagodtam elsősorban a társaimnak és főleg az érdeklődő látogatóknak köszönhetően.
Ezidő alatt barátságok, megvalósításra váró tervek, újabb és újabb ötletek, az élet más területére is kiterjedő kapcsolatok, együttműködések születtek és formálódtak. És most megint csak visszakanyarodunk ahhoz a bizonyos májusi levélváltáshoz, amikor felvettük a kapcsolatot, és a pozitív visszajelzésed nyomán először éreztem azt, hogy ebből a megvalósítási szándékból tényleg lehet valami. Ami pedig lett, az jóval több is annál, mint amire mi az alapítványnál föl voltunk készülve. Ákos, mi már rengetegszer tapasztaltuk meg azt, hogy egy város bezárkózik előttünk, elutasítja a kezdeményezésünket, és ha kitartó egyének neki is látnak a munka oroszlánrészének, mindazok, akik érdemben segíthetnének, közömbösen figyelik a fáradalmainkat. Utólag persze mindig rájönnek, hogy a kiállítás nekik jó, ők profitálnak belőle elsősorban emberi szinten (ld. szemléletformálás, "érzékenyülés",
művészeti élmény stb.) de ha még fáj is a kezdeti elutasítás, ez tkp. még érthető is a részükről, hiszen nem tudják, miről maradnának le, ha nem tudnánk hozzájuk is elvinni a kiállítást. Ez most megint olyan fellengzősen hangzik, tudom. A kiállítás csak egy eszköz, a cél az, ami engem is motivál. És nekem - csak a magam nevében tudok beszélni - meggyőződésem, hogy akinek szívügye a szemléletformálás, a hídépítés ember és ember között, annak igen is legyen annyi kurázsija, hogy előbbre lát, mint a potenciális befogadó, és kezelje helyén az ezzel járó kudarcokat. Mert azokból sok van. Ott voltál ma a Fehér bot napi ünnepségen: temagad is tudod, mennyire sok áll vagy bukik azon, hogy ember és ember közt, legyen akár ép, akár fogyatékkal élő, valóban fontosak-e a biztos hidak. Ezek hiányoznak általában, és nem a látszatmegoldások vagy az együttérző szavak átkiabálása az egyik partról a másikra. Sokan használják a fogyatékkal élőkre (is), hogy ők egy teljesen másik világban élnek, és mikor pl. részt vesznek egy ilyen érzékenyítő programon, azt mondják, most ők is belecsöppenhettek kicsit ebbe a világba. Az akaratlan kifejezést értem én, de ettől ez még nonszensz, ha jobban belegondolunk. Csak egy világ van. És ezt a falaktól és szakadékoktól nem látjuk át. Ezen önmagában nem egy kiállítás vagy egy vakszüret fog segíteni, értsd jól: hanem az a kapcsolat, ami ezeknek köszönhetően létrejöhet: olyan beszélgetések, amikben azt érezzük, hogy kölcsönösen kíváncsiak vagyunk a másik emberre. Aki viszont mindebben csak magát az eseményt látja, az... hát, nem tudom, elért-e hozzá a lényeg. Egyszer majd talán igen. És egymás közt szólva ezért is tartom fantasztikusnak, hogy ti itt Sopronban ennyire nyitottak voltatok és vagytok irányunkban. Bár mindenkinek így
átmenne a lényeg... Tudd, hogy ez egyáltalán nem magától értetődő! És ezért nem is tudok eléggé hálás lenni nektek!

Bocsánat a kisregényért (most, hogy nézem, a prédikációimat szoktam ilyen terjedelemben megírni, bár ezesetben is lehet egy kis áthallás). Ezt itt és most le kellett írnom. Köszönöm, hogy időt szántál rám! A levelet, főleg a személyes részét nézve neked szántam, de ha tolmácsolod a benne írt "eredményeket", és hálámat a Lions többi tagjának is, azt is megköszönöm!

A legközelebbi viszontlátásig is minden jót, és ha Harkán járva lesz még kedved beugrani egy üdítő melletti beszélgetésre, a későbbiekben is szívesen látlak. Szeretettel: Tóth Vivien"